Gondolkoztam egy kicsit az elmúlt pár napon történt dolgon. (Ismeretlen ismerős)
Mindennek van tanulsága... Hogy ennek a történetnek éppen mi?! Még teljesen nem sikerült rájönnöm, de a 99%-át megértettem.

A barátom megtaníttatta velem azt, hogy nem szabad ismeretlen emberekben bízni.
De hiszen az elején minden ember ismeretlen.....
Ebből arra a következtetésre jutottam, hogy nem is az a fontos, hogy ne bízzunk ismeretlen emberekben, hanem az, hogy OKOSAN bízzunk!
Nem szabad egyből megijedni és rosszra gondolni, de fel kell mérnünk a tényeket és a következményeket:
-Mi van akkor, ha ez az ember másnak mutatja magát? 
-Mennyi mindent mondhatok el neki?

Eleinte figyelünk kell, hogy a magánéletünkről ne nagyon beszéljünk, mert visszaélhet vele az illető. 

Én itt rontottam el. Naivan bíztam, megadtam a blogom címét. Ahol szinte eddig mindent leírtam.
Egyetlen egy szerencsém volt. Olyan ember kezébe került a történetem, akiben eddig is megbíztam és tudom, hogy nem fogja elárulni senkinek!

Számomra a  történet tanulsága röviden:
Ismerd meg, felszínesen ő s ismerjen meg téged (hobby, kedvenc zene, stb...) és utána döntsd el, hogy kezébe bízod-e a múltadat, a jelenedet, a jövődet!

Régen, ha egy olyan ember jelöl be facebook-on, akiről nem csak fogalmam nincsen, hogy kicsoda, hanem még álnevet is használ, VISSZA SEM  JELÖLÖM.
Ám két napja valami oknál fogva mégis megtettem...

Előzmények:
Pár napja ask.fm-en elkezdtek névtelenül kérdezgetni. Jó fejnek tűnt az illető, így hát 2 nap múlván VISSZAJELÖLTEM az ISMERETLEN NÉVVEL regisztrált facebook-os profilját. 
Azt állította magáról, hogy Dunaújvárosban lakik, xy nevű iskolába jár/járt, nem szereti a házibulikat, és nem szeret néptáncolni (ugyan is én imádok, már nyolc éve ezt a fajta táncot tanulom).
Ma kiderült, hogy mindez csak HAZUGSÁG volt.

Dunaújváros KÖRNYÉKÉN lakik, ismerem is, sokat szoktam vele beszélgetni, és pont, hogy a házibulikat szereti és a néptánc az élete. Az illető az OSZTÁLYTÁRSAM!!!

Kiderült, hogy a haverjával (,akit szintén ismerek) találták ki, hogy megviccelnek ask-on. Aztán miután face-n chatelelés közben (meg ezen blogomról) olyan dolgokat tudott meg rólam, amiket eddig nem is sejtett, egyre kíváncsibb lett és jobban megakart ismerni, ezért nem árulta el, hogy kicsoda is ő valójában. A "névtelen" facebookon megváltoztatta a jelszót, hogy a barátja (-akivel ezt az egészet kitervelték-) ne tudjon belépni és ne lássa, miket árultam el a múltamról. (Ez egy szép gesztus volt tőle, még ha ez az egész megviccelés nem is.)

Ez a két srác, akik megvicceltek abba a 3 emberbe tartozik bele, akiket pár bejegyzéssel előbb megemlítettem. Velük szoktam a szüneteimet eltölteni, a stúdióban nevetgélni, a technikát összerakni.

Hogy mindezek ellenére haragszom-e rájuk???!!!

Kéne.... legalábbis ez lenne a reális.
De nem haragszom, mert ismerem a "névtelen" istmerőst, és amikor bocsánatot kért azt komolyan is gondolta!
És még egy oka van.
Az az, hogy ezeket a dolgokat előbb vagy utóbb megtudta volna......

Tudom, hogy tél van és kicsit furcsán hangzik, de ma a családommal elmentünk fürdeni Tamásiba. Nagyon jól szórakoztam. Labdáztunk, lenyomtuk egymást a víz alá (apu ellen voltam a húgommal). Aludtam is egy órát eg székben. Utána nagyon fájt a kezem, mert azzal támasztottam a fejem. Bár igaz kipihentem magamat, utána mégis úgy járkáltam, anyuékat keresve, mint egy zombi, Még szerencse, hogy egy capuchinoval vártak a büfénél :D

Sajnos már régen nem posztoltam, de végre eljött az ideje a bejegyzésírásnak!! :)
Az elmúlt pár hétben izgalmas dolgok történtek velem.

Január 7-én (téli szünet utáni első kedd, amikor suliba kellett menni) odajön egyik szünetben a (volt) német tanárnőm, hogy akkor 6. óra után lesz az osztályozó vizsga és nem 7. óra után. Megrettenve nézek rá, miközben azt kérdezem, hogy "Ma lesz a vizsga?" Kezdett izgalmassá válni a beszélgetés, ugyanis visszakérdezett, hogy nem tudtam-e, hogy ma lesz. A válaszom hallatán (-ami persze a "nem tudtam" volt-) elcsodálkozott, hogy az osztályfőnökömnek kellett volna odaadni egy papírt nekem. Mivel ezt nem kaptam meg és nem tudtam a vizsgáról (-amire sajnos a szünetben egyáltalán nem készültem-) egyből elvitt az igazgatóhelyetteshez. Ő látta rajtam, hogy nagyon meg vagyok rémülve (- hozzáteszem a pulzusom az egekben volt-) és mondta, hogy nyugodjak meg, semmi gond nincsen, elhalasztjuk a vizsgát, de legkésőbb jövőhét szerdáig le kell tegyem.
Így esett a választás január 13-ra, amikor az első órában egy írásbelivel, a másodikban pedig egy szóbeli vizsgával kellett megküzdenem. Az írásbelim 4-es, a szóbelim pedig 5-ös lett, aminek átlagára megkaptam az 5-öst, mint év végi jegyet németből! *-*

Nem régen pedig megjött a szóbeli nyelvvizsgám bizonyítványa is. (Ha már a németnél tartunk. ;) )

Ének órákra lehetőségünk olyan dalokból felkészülni, amiket szeretünk. A múlt órára Bereczki Zoltán Hangokba zárva című dalát vittem. eléggé izgulós típus vagyok, még nem nagyon szoktam meg az osztályomat sem (ilyen szempontból), így hát felesleges említenem, hogy nagyon izgultam, főleg, hogy ez egy nem éppen könnyű dal. A hangfal mellett álltam, ahol ott a zongora (meg e mögött egy szék). Jó, hogy ott volt az a szék, mert annyira remegett a kezem, meg vége felé a lábam is, hogy bele tudtam kapaszkodni, így se nem látszott a kezem remegése, se nem estem össze. A tanárnő azt mondta, hogy hangilag rendben volt, viszont "fapofával" (ami ez esetben a bizonytalanságot, izgalmat és félelmet jelenti) énekeltem végig a dalt és, hogy ezen még dolgoznom kell, hogy "át tudjon jönni". 

A barátnőm, aki zongorázik, megkért, hogy a jövőheti kiállításmegnyitón énekeljem el a Riwer flows in you egyik szöveges változatát, ő pedig kísér. Nagyon félek, de gőzerővel gyakorolok. Szerencsére nem lesznek sokan, körülbelül 20-25-en. Nagyon remélem, hogy nem fogom elrontani és, hogy jól fogsikerülni! :D

Egyik este a húgommal filmet néztünk. Ketten ültünk a kanapén és megérezte, hogy hideg a kezem. Megfogta, és a két tenyere közé szorította a kezemet, hogy felmelegítse. Majdnem elsírtam magamat.
Rájöttem, hogy lehet akármennyi barátom, vagy ellenségem, ő mindig mellettem fog állni és szeretni fog, bármit teszek is és, hogy az ő szeretete fontosabb számomra, mint bármi más a világon. Bizalommal fordulhatok hozzá a titkaimmal, bármikor segít, ha szükségem van rá és megvigasztal, ha bánkódom valami miatt. és ő is megbízhat bennem. Nem számít, hogy nincsenek barátaim, mert az ő szeretete még ezt az űrt is kitölti.

Megfogadtam, ha szomorú leszek, amiatt, hogy nincs aki mellettem álljon - barát- , akkor sem leszek szomorú. Azt az időt, amikor a barátaimmal lennék, húgommal fogom eltölteni.

Mert akármennyire zavar, vagy idegesít néha, akkor is ő marad az én kistestvérem és SZERETEM! 

Új év, új kezdet. Talán lehetőségem nyílik arra, hogy igaz barátokat szerezzek, hogy kijavítsam a jegyeimet. Talán helyrehozhatok magamban egy-két dolgot, lehetőségem adódik, hogy boldog legyek.

Amekkora tapasztalatom van ilyen téren.... csak remélni tudom..... és amit, remélek, az 0,5% az esélye, hogy bejön. De hát ez van, ezt kell szeretni.
Álmodni csak lehet. Hiszen azért vannak az álmok, hogy valóra váltsuk őket, nem?! Ma elgondolkodtam egy kicsit.
Azért, hogy boldogok legyünk, nekünk is tenni kell.A cselekedeteink, a szavaink befolyásolhatják a boldogságunkat. Hiszen ezekkel elveszíthetjük barátaink, családunk szeretetét.

A boldogság nagyban függ attól, hogy mit teszünk az életben.

Boldognak kéne most lennem a szilveszter miatt, de nem tudok. Ugyanis az a papagáj, akit tavaly én fogtam meg a szabadban ősszel - ugyanis nem élte volna túl - sajnos meghalt. De jobb lesz így neki... Sokat szenvedett az elmúlt hétben, abban reménykedtünk, hogy túl fogja élni... Nagyon szép madár volt és nagyon fog hiányozni!

Most boldog vagyok. Igaz, nem a családommal töltöm a szilvesztert - ami jó lett volna, mert két éve vagy a húgom, vagy én nem töltöttem itthon az év végét. 

Az egyik barátnőmet (azt hiszem rá használhatom ezt a szót) elengedték, hogy nálam aludjon. Már alig várom. Igaz nem szabad majd 11 után már hangoskodnunk, mert apukámnak pihennie kell, mert másnap reggel megy dolgozni. Így nagy valószínűséggel elmarad a mi kis házi tűzijátékunk is. :(

De nem baj, mert lesz gyerekpezsgő, zöld hajfesték, zöld-fekete csíkos boszisapi meg finom süti, meg töltött tojás, meg JÓ HANGULAT!!!!   

AZ ÉRZÉS,// amikor megtudod, hogy kedvenc KÖNYV sorozatodnak még három olyan kötete van, amit nem tarthatsz a kezedben, sőt nem, hogy a könyvtárban nem találod meg és meg kell majd rendelned, hanem még MAGYARUL KI SEM ADTÁK,// BORZATSZTÓÓÓÓÓ!

Most egyszerre vagyok hihetetlenül boldog, izgatott, felpörgött és szomorú.
Boldog vagyok, hogy nem ér véget a két elolvasott könyvvel ez a történet, hanem még van másik három is.
Izgatott vagyok, hogy vajon a szereplők mit fognak átélni.
Felpörgött vagyok, hogy mikor tudom őket végre beszerezni.
Viszont szomorú vagyok, hogy MOST AZONNAL nem fog menni.

Újabb könyvek a "Beszerzendő" nevű listámon, ami egyre csak gyarapszik.

De, mint mindig előbb vagy utóbb, bármi áron megszerzem ezeket a könyveket! :D

Utólag visszagondolva nem is értem magamat, hogy hogyan hihettem azt, vagy reménykedhettem abban, hogy barátok leszünk. Meg kellett volna fogadnom egy idősebb ember tanácsát, aki ismeri is az illetőt és azt mondta, hogy vannak olyan emberek, akik mindig ott lesznek veled, de vannak olyanok is, akikben csak az átmeneti barátságot lehet megtalálni. Még azt is említette, hogy ne erőltessem, mert a barátsághoz 2 ember kell, és ha ő úgy döntött, hogy nem bocsát meg nekem, akkor hagyjam az egészet és intsek búcsút neki. (Meg kell jegyeznem, elég viccesen, két rövid mondatban fogalmazta meg az utóbbit :D ). Ezek ellenére én azon a véleményen voltam, hogy egy éves, legjobb barátságot nem akarok csak azért a kukába dobni, mert nagyon megsértődtünk egymásra. Helyre akartam hozni. De, amint említettem, nem csak a barátsághoz, hanem helyrehozáshoz is két ember kell.  Ha a másik fél úgy dönt, hogy ő inkább inkább kidobja a fenébe a barátságunkat, (ami esetemben így van,) akkor nem tehetek már semmit.

Ezen elgondolkoztam már jó párszor. Arra a döntésre jutottam, hogy lehet, hogy jobb is lesz így. Talán csak én vettem így észre, de szerintem nem csak a barátságunk, vagyis a volt barátságunk változott meg, hanem ő is. Ha így van, akkor talán még örülni is fogok, hogy így alakult az egész, de, ha mégsem, mert mindig is ilyen volt, akkor egyszerre leszek csalódott és nagyon boldog. 
Csalódott leszek azért, hogy nem jól ismertem meg, és boldog pedig azért, hogy többé nem fogja másnak mutatni magát.

Mindezek ellenére a vele kapcsolatos jó (és az utóbbiakban rossz) emlékeim megmaradnak, és erre az egészre úgy fogok visszatekinteni, mint az élet egy leckéjére:

Légy boldog, ess el, majd tanulj meg felállni!!!

Sokszor érzem azt, hogy egyedül vagyok. Nem fizikailag, hanem lelkileg. Azt, hogy nincsenek barátaim. Igazából ez a barát téma bonyolult....Van egy-két olyan ember, akire számíthatok a bajban. Az egyikőjük kicsit távolabb lakik, ezért marad az elektronikus kapcsolattartás, mivel csak néha tudunk találkozni. Az iskolában is akad 3 ember, akire számíthatok. Amikor velük vagyok, akkor jól érzem magamat, de amikor ott vannak másokkal körülvéve és én odamegyek, akkor hívatlan vendégként érzem magamat és, ami a legrosszabb, ez az érzés nem fog elmúlni. Tavaly, az általános iskolában, elveszítettem a barátaimat, csak ültem a folyóson és néztem a baráti köröket. Csak néztem, ahogy beszélgetnek, nevetgélnek és azzal könnyítettem a tátongó ürességet a lelkemben, hogy hitegettem magamat: "Jövőre középiskolába mész, méghozzá oda, ahova szeretnél menni, mert felvesznek/felvettek és ott újrakezdesz mindent. Senki nem fogja ismerni a múltadat. Csak te leszel ott, csak a jelen tetteid és az alapján fognak megítélni (nem mintha tettem volna olyan szörnyűséget a múltban, ami miatt eltávolodtak tőlem) és új barátaid lesznek."
Az egyetlen barátomat, aki a nyolcadikos évem alatt mellettem állt, szintén sikerült elveszítenem a nyár folyamán. Igaz azóta kibékültünk, de a probléma megoldása után talán (még lehet, hogy sokat is írok) 5-ször beszéltünk, vagyis chateltünk. Végleg megváltozott a kapcsolatunk. A legjobb barátságból mára már csak egy szimpla köszönő viszony lett. (Vagy még az sem.)
Olyan jó lenne végre tiszta szívből azt mondani, hogy "Igen, van legjobb barátom, akire számíthatok bármi történjen is!" , de nem tehetem. Ha néha ezt is érzem, elmúlik, és átveszi a helyét az üresség......

Apa ma elhívott, hogy menjek vele meg a húgommal horgászni, de nemet mondtam azzal a indokkal, hogy sokat kell tanulnom, ami igaz is, de valójában semmi kedvem nincs elmenni itthonról, szóval a tanulást választottam. Anyukám ma a barátnőjével találkozik, ami azt jelenti, hogy a nap nagy részét egyedül fogom tölteni. Néha szükségem van egy kis egyedül létre, ahogyan mindenki másnak is, de ez most valamiért olyan fura. Várom is a délutánt meg nem is. Senki nem fogja látni, hogy mit csinálok, hogy nem a konyhában, hanem szobámban eszek, de üres és csendes lesz a ház. Szerintem, ha végeztem a tanulással előveszek egy könyvet é azt fogom olvasgatni, vagy nézek valami jó kis sorozatot és annak állok neki- ugyanis, amit eddig néztem az interneten, annak nincs fent még több része, így a "végére" értem-, vagy majd közben szerkesztgetem a blogomat. :) 

Sokat gondolkoztam azon, hogy vajon érdemes lenne-e blogot írnom. Vajon helyes döntés lenne-e az, hogy így teregetem ki a gondolataimat? Hosszas elmélkedés után azonban rájöttem, hogy szükségem van rá. Úgy hiszem lehet, hogy jót tenne az, hogy leírom, amit gondolok és nem csak az elmémben szerepelnek a véleményeim döntéseim. Hogy mások tanácsát is megfogadjam, vagy csak egyszerűen elgondolkozzak rajta.